2. fejezet - A gárdákról kapott felvilágosítás

- Christy! Miiko hív.

- Tényleg? Máris?

- Igen, Jamon nem hazudik sose.

Felmentünk a lépcsőkön és egyenesen a Kristályterembe igyekeztünk. Miiko ott áll a kristályhegy előtt. Körülötte pedig rengeteg ember állt, többek között az elf, a David-hasonmás, az izomhegy, aki az imént látogatott meg, valamint egy egyszarvú, kék hajú fiú. Rajtuk kívül többen is voltak még bent, teljesen zavarba hozott a sok idegen jelenléte.

- Most, hogy mindenki itt van, akire tartozhat az ügyed, most már megbeszélhetjük, amit akartál. Szóval. Nem akarsz a börtönben maradni, ugye?

- Igen. Haza akarok menni, nem pedig egy börtönben akarom tengetni a napjaimat!

- Sajnos haza nem juthatsz.

- Miért?

- Egyáltalán nincs időnk veled foglalkozni, de ha akarnánk se tudnánk haza juttatni. Az kivitelezhetetlen!

- De mégis miért? Van egy csomó olyan gomba a börtönben, mint ami idejuttatott. Nem lehetne, hogy…?

- Nem. A boszorkánykör egyirányú, és csak kevesek tudnak a létezésükről a világodban, Eldarya-nak viszont létfontosságú azok létezése, hiszen onnan kapjuk az élelmiszereket, és egyéb fontos dolgokat, amik itt nem teremnek, vagy nem tudjuk előállítani őket. Viszont ezt a jónéhány embernek nem tudjuk viszonozni sem, és senkit nem tudunk elküldeni, hogy ezt megköszönje, így tehát téged sem tudunk hazajuttatni. Egyelőre. Lehet, hogy kábé húsz-harminc év múlva sikerül átjárót találnunk.

- Húsz-harminc év??? Az lehetetlen! Haza kell jutnom! Nem maradhatok itt! Fontos dolgom van odahaza!

- Sajnálom.

- Biztosan nincs hazaút? – kérdeztem kifakadásom után, kissé lecsillapodva.

- Nincsen. Ezért tettünk cellába, mert nem tudtam, hogy mit kezdjek veled, de eszembe jutott egy ragyogó ötlet! A hasznunkra válhat, hogy itt vagy, és te is jobban érzed majd magad, ha lefoglaljuk a gondolataidat!

- Miiko… - szólt közbe a kék hajú. – Ugye nem arra gondolsz, hogy…?

- Beleteszünk egy gárdába! Pont ezért hívtam ide mindenkit. A Szikrázó gárda tagjait, és a három gárda vezetőit. Ezt az ügyet át is adom neked, Keroshane. Szeretném, ha elhelyeznéd az egyik gárdába. Addig is keresek neki egy szobát, csak nem alhat egy börtöncellában, amikor gárdatag lesz!

- Rendben, Miiko! – szólt kedves hangon az egyszarvú, miközben felém közeledett. – Szia! Keroshane vagyok, de hívj nyugodtan Kero-nak! – mosolygott.

- Szia, én Christina vagyok. – mosolyogtam rá félénken.

- Gyere utánam. – mondta. Amint elhagytuk a termet nagy vita alakult ki a Kristályteremben. – Nos, üdvözöllek Eldarya-ban! Szeretném ismertetni veled a világunk minden fontos dolgát, mielőtt elhelyeznélek egy gárdában. Kezdem is a gárdákkal! Szólj, ha valami nem érthető, rendben?

- Igen. – bólintottam. Végre valaki, aki beleavat mindenbe.

- Eel-nek négy gárdája van. A Szikrázó gárda, amelyik a másik hármat irányítja. A vezetője Miiko, és ez az egyetlen gárda, ahová te nem kerülhetsz bele.

- Tehát a társadalmatok vezetősége a Szikrázó gárda, akinek a vezetője és ezzel az egész világotok vezetője Miiko?

- Valahogy úgy, de nem az egész világnak! Csak Eel-nek. Eldarya-ban vannak más helyek is, csakúgy, mint a Földön. Tudtommal nálatok sincs az egész emberiségnek egy vezetője, aki mindenki felett áll.

- Jól tudod.

- Ez nálunk is így van.

- Akkor Eel olyan, mint egy ország, a gárdák pedig az ország vezetőtestületei?

- Haha, igen, így is mondhatjuk. Na de térjünk vissza a gárdákhoz. Hmm… Mondjuk folytassuk az Abszint gárdával. Ebben a gárdában alkimisták dolgoznak, akik a többi gárda számára állítanak elő varázsitalokat. Ezarel a vezetőjük. Ha ebbe a gárdába kerülsz, akkor az azt jelenti, hogy nagyon vonzódsz a természethez és a növényekhez. Nagyon fontos feladatok várnak itt rád, mert mindenhez szükséges ezen varázsitalok elkészítése. Egy-egy veszélyesebb bevetés, vagy netán harc folyamán csak az Abszint gárda által készített főzeteket használjuk.

- Magyarán mondva itt készülnek a gyógyszerek?

- Mivel nem sűrűn betegszünk meg, így ekkora mennyiségben nem szükséges gyógyszereket készítenünk szerencsére. Inkább láthatatlanságot, sebezhetetlenséget, vagy azt hiszem érinthetetlenséget és hasonló tulajdonságokat előidéző készítményeket kotyvasztanak itt. Általában, ami gyógykezelésekhez szükséges és itt készítik el, az leginkább a familiárisoknak készül, meg némely gyógykenőcs származik innen, azt tényleg az itteni tündérek használják.

- Értem. Mik azok a familiárisok? Azt hittem azok Közép-Európában egyfajta hűbérilánc tagjai voltak a középkorban. De még a hűbériláncnak is egy különleges fajtájára volt jellemző. Itt azok valami rabszolgák?

- Nem, dehogy is! Igazad van abban, hogy a Földön a magyarságnál volt ilyen rendszer, de itt, Eldarya-ban a familiárisok egyfajta „állatok”, ahogy nálatok neveznétek. – mosolygott. – Meglepő, hogy ilyen okos vagy.

- A történelem fontos számomra, így többek között a hűbériláncokról is sok mindent tudok. Sajnos nem emlékeztem arra, hogy melyik népnél volt ez, de most, hogy így mondod, valóban a magyaroknál volt ilyen.

- A nevük egyezik meg és egy cseppet a kapcsolat is. A familiárisok a te világodban emberek voltak, akik uruknak teljesítettek szolgálatot, de nem földadományt kaptak, hanem pénzben és természetben jutalmazta meg őket uruk. A hűbéri kapcsolatot a familiáris bármikor megbonthatta, ha az már nem volt számára kedvező. Hasonló a mi familiárisunk is. Nálunk ők „állatok”, akik hozzánk tartoznak, mi etetjük őket, és látjuk el a gondjukat, akárcsak a háziállataitoknak ti. Viszont mi nem alárendeltjeinknek tekintjük őket és nem a tulajdonunk részét képezi, hanem a társunk, egyenrangúak vagyunk vele. Elküldhetjük őket nyugodt szívvel felfedezőutakra, ahonnan minden bizonnyal visszatérnek, és akár meglepetéseket is hozhatnak. Néha megsebesülhetnek ezeken az utakon, vagy megbetegedhetnek, ezekre a megbetegedésekre és sérülésekre készítenek alkimistáink gyógyszereket, -kenőcsöket.

- Értem. Nekem is lehet familiárisom?

- Természetesen!

- De jó!

- Na, kanyarodjunk vissza az elkezdett témához. Árnyék gárda. Ezen gárda tagjai főként a kémkedésben és a nyomozásban kiemelkedőek. Nagyon mozgékonyak és kitűnően rejtőzködnek. Hasonlítanak a te világodban létező kémekre, akik bárhová besurrannak és kihallgatnak, akit csak akarnak, bár ehhez mi nem használunk semmijen kütyüt. Elég érthető?

- Igen. És ki a vezetőjük?

- Nevra.

- A félszemű?

- Haha, igen, így is mondhatjuk. Bár szerintem csak biztonságot nyújt neki a szemkötő, és nem hiányzik a szeme. Egyszer megsérült a szeme, de igazából nem félszemű.

- Világos.

- Megváltozott az arckifejezésed.

- Valójában Nevra nagyon hasonlít valakire, aki ismerek a világomban.

- Tényleg? Ha gondolod elmondhatod.

- Mielőtt ide kerültem volna, azelőtt volt egy srác, akivel együtt voltam, de pont mielőtt elmentem volna sétálni, azelőtt közölte velem, hogy nem mehetünk együtt a bálra, ahová annyira szerettünk volna, és még szakított is velem. – éreztem, ahogy könnycseppek gyűlnek a szememben és lassan gördülnek le az arcomon.

- És külsőleg annyira hasonlít rá, hogy eszedbe juttatja? – kérdésére csak bólogatni tudtam. Dühödten letöröltem a könnyeimet és néhány mély lélegzetvétel után kihúztam magam. Már nem sírtam. Úgysem látom többé, mi értelme miatta siránkozni? – Minden rendben?

- Igen.

- Folytathatom a beszámolót? Tudsz figyelni?

- Megpróbálok. – bólintottam.

- Jól van. Már csak egy gárda maradt, az Obszidián. – felnevettem. Ez nem lehet igaz. – Mi olyan vicces?

- Tudod, ahonnét én jöttem az egy falu, a falut Szikabárobnak hívják, és négy erdő veszi azt körül, a Szikrázó, az Abszint, az Árnyék és az Obszidián. Pont, mint a ti négy gárdátok!

- Nahát, ez érdekes. Majd később elmesélsz róluk mindent, rendben? Be szeretném fejezni a tesztet, de amíg nem mondtam el mindent, addig nem akarom megcsinálni a tesztet.

- Bocsánat.

- Semmi gond. Szóval ott tartottam, hogy az Obszidián gárda. Vezére Valkyon, és ők foglalkoznak Eel gárdájának védelmével, ők mennek a legtöbb küldetésre és kitűnőek harcolásban, remekül bánnak a fegyverekkel. Nagy a felelősségtudatuk. Szokták mondani mások, hogy olyan kemények, mint a sziklák.

- Vagy mint az obszidián nevű kőzet.

- Hahaha! Ez nagyon jó volt. Tényleg jó sokat tudsz a világról. – mosolygott.

- Tudod az obszidiánt ismerem, mert az Obszidián erdő tele van vele.

- Ó, értem. És melyik gárda tetszik a legjobban? Melyik a legszimpatikusabb?

- Igazából örülök, hogy van teszt, mert nem tudnák egyedül dönteni. Te melyik gárdába tartozol?

- Hát azt hiszem egyértelmű volt Miiko. A „tárgyalásodon” csak a Szikrázó gárda tagjai és a három gárdavezér volt jelen. És mivel nem vagyok egyik gárdának sem a vezetője, ebből az következik, hogy a Szikrázó tagja vagyok. – mosolygott. – Akármilyen okos vagy, még csak egy gyerek vagy.

- Hé! Nem is olyan soká’ már tizennyolc éves leszek!

- Valóban, a Földön tizennyolc évtől már felnőttnek számítasz, de itt nem. Itt csak harminc éves korodtól vagy felnőtt, mert az itt élők máshogy öregednek, mint a te világodban. Így még csak gyereknek számítasz, jócskán!

- Értem. – szontyolodtam el. Ez nem ér! Épp most leszek felnőtt és ki sem élvezhetem, mert itt nem leszek hivatalosan nagykorú.

- Na, essünk neki a tesztnek. – mondta. Észre se vettem, hogy egy könyvtárba érkeztünk idő közben.

Kero elkezdett kutakodni a csodálatos, hatalmas, rengeteg könyvvel rendelkező könyvtárban. Elővett egy papírt és elmagyarázta, hogy hogyan fog zajlani a teszt és többször is figyelmeztetett, hogy ha valamit nem értek, akkor kérdezzem meg, mert nyilván sok dolgot nem érthetek még. Igaza volt, a teszt rengeteg időt magába foglalt, mert rengeteg fogalmat el kellett magyaráznia. Megkért, hogy hívjam a Kristályterembe Miiko-t és a három gárdavezért, hogy elmondhassuk az eredményt mindenkinek.

Kimentem a Sokajtós terembe, és az első embert leszólítottam, akivel találkoztam. Egy magas, kisség kigyúrt, emberszerű férfi volt az, korábban láttam őt a Kristályteremben, szőke hajában egy fekete tincset véltem felfedezni.

- Szia!

- Ó, hello! Christina, ugye? – mosolygott.

- Igen.

- Én Leiftan vagyok. Mit szeretnél?

- Nem láttad véletlenül valamelyik gárda vezetőt?

- De, azt hiszem Nevra Eel menedékére ment.

- És azt hol találom? – kérdeztem. Kínosan éreztem magam.

- Gyere, megmutatom. – mosolygott.

Megfogta a csuklóm és kihúzott az épületből. „Most már tudom legalább, hogy hová kellett volna mennem, amikor ki akartam menni.” gondoltam. Egy darabig követtem és egy kis falucskához értünk, ahol megláttuk az Árnyék gárda vezetőjét. Mikor oda akartunk menni hozzá, valami a földre terített…

1. fejezet - Az első találkozás a gárdák vezetőivel

„Vajon baj lesz, ha hozzáérek?”  ~ tanakodtam, de valójában nem is izgat, a kezem már majdnem hozzáér, amikor zajt hallok jobbról. Ijedtemben a kristály mögé bújok és reménykedek, hogy nem tettem semmit olyat, ami miatt engem keresnének… Bár mit is tettem volna? Hisz azt se tudom hol vagyok… Mit tegyek? A kristályhoz nem értem, csak az azt tartó vacakhoz, így nem is hiszem, hogy baj lesz abból, ha megyek és keresek valakit. A hangok eltűntek, ezek szerint, aki erre járt az el is ment. Velem szemben egy nagy boltíves ajtó tátong, arról hallottam a zajt is az imént. Elindulok afelé, majd megtorpanok.

„Mi van, ha azt hiszik majd, hogy betörtem? Biztos az a legjobb, ha valakit keresek? Vagy előbb inkább menjek ki és tegyek úgy, mintha eltévedtem volna? Igen, ez jobb ötlet, azt hiszem…” Belső vívódásom után indultam csak el újra. Amikor az ajtóhoz értem kidugtam a fejem és szétnéztem. Mivel tiszta volt a levegő, így nyugodt szívvel indultam el. De… Melyik ajtón menjek? A velem szemben levő falon ajtók sorakoztak, és volt egy ajtó a folyosó végén is. Arra hivatkozva, hogy a túloldali ajtók mögött szobák lehetnek, eliszkoltam a folyosó végéig. Ismét kikukucskáltam az ajtó mögül, egy még több ajtós szobába (halba?) érkeztem ezúttal. Öt ajtót látok innen, de amint beértem a terem közepére onnan összesen hét ajtót láttam, azzal együtt, amin kijöttem. A korábbi szomorúságomnak nyoma sem volt ebben a furcsa helyzetben, még kicsit örültem is, hogy kizökkentett a szürke hétköznapokból. A szívem zakatolt, izgultam, hogy jó ajtót választok-e majd végül. Három ajtóhoz lépcső vezetett, a maradék négy közül az egyiken jöttem ki. Nem tudtam, hogy melyik a helyes, így rögtön az imént használt ajtó mellettit használtam. Óvatosan bezártam magam mögött, és háttal nekidőltem, csukott szemekkel, nem éreztem, hogy napsugarak cirógatnák az arcom, de reméltem, hogy csak elborult az égbolt. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy élelmiszerraktárban vagyok. Apropó élelmiszer… Kiugrik a szemem az éhségtől. Mikor is ettem? Hm… Azt nem tudom, most mennyi lehet az idő, de ma még nem ebédeltem, attól függetlenül, hogy David hozzánk délután egy körül jött… Fogyókúráztam a bál miatt. De ez már nem aktuális, úgyhogy enni kéne, bármit, ami ehető, éhen halok! De most legyek Hófehérke, egyek, igyak az ő ételükből és italukból, holott én azt se tudom, hogy kik élnek itt? De nagyon éhes vagyok. Egy falat nem árt nekik sem, ugye? Az asztalon volt egy egész kenyér. Épp törni szerettem volna belőle, amikor valaki megfogta a csuklómat.

- Ohohó. Hát te meg mit képzelsz? Betörsz és meglopsz minket?

- Te meg ki vagy? – kérdeztem a kék hajú srácot, aki megállított. Mondjuk, ez akkor lett volna jogos kérdés, ha ő kérdi tőlem. Közben elkezdett korogni a gyomrom, mire ő kinevetett.

- Oké, értem, hogy éhes vagy, de nem szép dolog elvenni a másét. De furcsa ruhát viselsz! Honnan jöttél? És miért jöttél ide be?

- Szikabárobból jöttem és egyáltalán nem furcsa az öltözetem. És én csak eltévedtem.

- Hol van az a Szakabárob? Még nem hallottam róla. Biztos nincs messze, ha most itt vagy.

- SZIKabárob. És Európában. – mondtam, és a fura srác elcsodálkozva nézett rám. – Mi az?

- Azt mondod, hogy a Földről jössz?

- Öhm… Igen. – kijelentésemre szélesen elvigyorodott. – Most meg mi van? Hol vagyok?

- Eldarya-ban. Eel városában. – mondta még mindig szélesen vigyorogva.

- Mi az az Eldarya?

- Olyan, mint neked a Föld.

- Egy bolygó?

- Egy világ. Egy teljesen más világ, ahol tündérek élnek.

- Fantasztikus, a mesék világába csöppentem.

- Ez így nem teljesen igaz. Még az sem pontos megfogalmazás, amit én mondtam. Tudod… - kezdett volna bele monológjába, de valaki berontott a helyiségbe.

- Eza! Figyelj csak! – egy fekete hajú, David-re iszonyatosan hasonlító srác lépett be az ajtón. – Ó, ki ez a csinos hölgy? – perverz vigyora nem volt túl bizalomgerjesztő.

- Nos, ő itt… A nevét nem tudom, de a Földről jött.

- Földi lányka, ha? Hm… Mondd, csak cica, hogy hívnak?

- Nem vagyok cica. Christina vagyok.

- Üdvözletem Christina! Én Nevra vagyok. – hajolt meg előttem. A kezemet megfogta és megpuszilta, mint egy lovag. Micsoda úriember. Legalább a nevemet megkérdezte. – Elf-barátunkat pedig Ezarel-nek hívják, ha nem mutatkozott volna be. Nem túl udvarias.

- Mit akarsz te vérszívó?

- Nos, hegyesfülű barátom, megoldottam a rejtélyt. Egy kölyök volt a konyhai tolvaj, az anyja beteg, legalábbis állítása szerint, apja pedig nincsen már neki.

- Eel-ben laknak?

- Igen.

- Akkor bajuk nem lesz, ha visszaadják a kenyeret.

- Khm… -köhécseltem, mert megfeledkeztek arról, hogy én is ott vagyok.

- Vele meg mit csináljunk? – kérdezte a kékfejű.

- Miiko-val találkozott már?

- Nem hiszem. – tipikus. Ott vagyok, tudok válaszolni a kérdéseikre, de ők ketten megbeszélik előttem. Jellemző.

- Akkor vigyük el hozzá.

- Igen, az lesz a legjobb. Na, gyere.

- Rendben.

Visszamentünk abba a kristályhegyes terembe, ahol „megjelentem”. A köpcös perverz „Miiko”-t szólította többször is, és nem sokkal később egy rókanő (?) lépett elő.

- Mondjad, Nevra, de igyekezz. Rengeteg dolgom van most. – a rókafülekkel és több rókafarokkal rendelkező hölgy terheltnek és ingerültnek tűnt. Rám nézett és dühödten kifújta a levegőt. – Ki ez a lány?

- Miiko. – az elf vette át a szót. – Ő itt Christina, ő egy ember, a Földről érkezett.

- És?

- Nos, az élelmiszerraktárban találtam rá és azt állítja, hogy eltévedt.

- Nem hinném Christina, hogy zárt helyre hozott volna bármi is a Földről. Az élelmiszerraktárba kerültél? – Miiko arckifejezése nem tetszett. Ha tudna, tutira kinyírna a szemével.

- Nem, hanem ide. – mutattam a kristályra. – Ebben a teremben találtam magam, miután az erdőben sétáltam és a tökéletes kört alkotó gombák közé ültem…

- Ide hozott a boszorkánykör?! – illetődött meg. – De hát az meg hogy lehet? Az csak az erdőbe vihet, legutóbbi információim szerint.

- Nem tudom. Honnan is tudhatnám? Azt se tudtam, hogy ilyen létezik.

- Értem. Jamon! – kiáltott egyet, amikor egy nagytermetű szörny (?) lépett mögé.

- Igen, Miiko?

- Kísérd Christina-t egy cellába légy szíves. Majd foglalkozunk vele, ha lesz rá időnk.

- Mi?! – háborodtam fel.

- Bocsi aranyom, de nálunk ez a szabály. Jamon, siess!

- Christina jönni?

- Nem. Én nem akarok börtönbe kerülni! Azt se tudom hol vagyok, vagy hogy miért vagyok itt!

- Ha Christina nem jönni, akkor Jamon elhúz börtön. – mondta és megmarkolta a kezem. – Jönni.

- Nee. Nem akarok.

- Miiko azt mondta, hogy menni cella. Gyere.

Végül megadtam magam, így Jamon annyira nem tudott rángatni. Végig mentünk a folyosón és a hét ajtós teremig mentünk, majd a szemben levő ajtón mentünk le jónéhány csigalépcsőn. Végül egy cellába belökött és be is zárta az ajtaját. A földre estem és elkezdtem dörzsölni a csuklómat, ahol megszorongatott a nagydarab fickó.

- Maradni.

- Jamon! – odamentem a rácsokhoz és megmarkoltam azokat. – Meddig kell itt maradnom?

- Jamon csak csinál, amit Miiko mond. – nagyszerű, ha azon a rókán múlik, itt fogok kinyiffanni.

- Megkérded Miiko-t a nevemben?

- Jamon nem lenni postás!

- Kérlek! – kétségbeesetten néztem rá, már készen álltam arra, hogy térden állva könyörögjek, amikor Jamon megszánást mutatott felém.

- Na jó. Ha Christina nyugton lenni, Jamon megkérdi Miiko.

- Köszönöm!

- Jamon szeret segíteni.

Ezzel Jamon sarkon fordul és elmegy. Megkönnyebbültem egy kicsit, hogy Jamon segít nekem. Levetem magam a padlóra és körbe nézek a börtönben. A cellában semmi nincs, átellenben a helyemmel egy zöld mocsár (?) található. Mindenütt azokat az átkozott gombákat látom, amik idejuttattak engem. Eszembe jutott néhány emlékkép a David-del töltött napjaim közül, például amikor egyszer otthon együtt lazsáltunk, popcornt ettünk és valami horrort néztünk, de végig röhögtünk, mert én félek az ilyen filmektől, ő pedig ezért kihumorizálta a filmet és még most is nevetek, ha azokat a jeleneteket meglátom. David előszeretettel gúnyolódott rajtam, amikor horrorról volt szó. És most pont egy horrorfilmben érzem magam, biztosan megpróbálna megvigasztalni, és viccelődne, hogy milyen beszari vagyok.

Az a láp vagy mi a fene nem túl bizalomgerjesztő, az egyszer biztos. Olyan, mintha több szörnyeteg várna arra, hogy onnan kiugorva rám támadjanak.  Szerencsére nem sokáig voltam egyedül, hallom is Jamon lépteit. De nem is biztos, hogy ő jön, mert szerintem nagytermetű barátom sokkal jobban trappol ennél. Mindegy, lehet, hogy csak velem van a baj.

Legnagyobb meglepetésemre jól ítéltem meg az imént. Nem Jamon jelent meg a csigalépcső alján, hanem egy magas, izmos férfi, hosszú, fehér hajkoronával. Igazából így belegondolva, se Jamon, se ez a fickó nem tűnnek tündéreknek… Pedig El…da…rya (?) nem más, mint a tündérek otthona. Lehet, hogy rosszul fogalmazott a kékség.

- Nahát, te meg ki vagy? – kérdezte kedvesen.

- Christina vagyok. Ember. A Földről. Egy boszorkánykör a kristályhegy termébe varázsolt.

- Ó, értem. Én Valkyon. Ez furcsa. A boszorkánykör nem küldött még senkit se a Kristályterembe. Miért vagy itt? Miiko rendelt ide?

- Igen. Nem rég kértem meg Jamon-t, hogy segítsen mielőbb kijutni innen.

- Értem. Sok sikert hozzá. Azért itt lenni nem valami leányálom.

- És te miért jöttél le ide? Nem nagy a forgalma a börtönnek.

- Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg van-e itt valaki. Ezarel mondta.

- Ezarel? A fekete hajú „vérszívó” vagy a kék hajú elf?

- Az elf. – nézett szúrós szemekkel.

- Bocsánat, de tudod nagyszerűen megjegyzem az emberek arcát, de rémes a név memóriám. És ez minden értelemben igaz, nem bírom megjegyezni az új neveket, és nem tudom a neveket arcokhoz kapcsolni, csak jó sok idő elteltével. Kábé egy hét és megjegyzem.

- Szerintem nem fog annyi kelleni. Ha Jamon nevét ennyi idő alatt megtanultad, akkor biztos nem kell sok idő ahhoz, hogy minket is megjegyezz! – mosolygott kedvesen.

- Dehogynem.

- Christina! – Jamon hangját hallottuk. A fehérhajú elhátrált a ketrectől, még egyszer rám mosolygott és elindult a lépcsők felé. – Ó, Valkyon, Nevra keresni.

- Köszönöm Jamon, hogy szóltál!

- Nem tenni semmit. Christina! Miiko hív.

- Tényleg?

Sziasztok! :) Örülök, hogy itt vagytok és tetszik nektek ez a történet. :) Köszönöm az új fejlecet Nati Szotek-nek! :) Ha szeretnétek, akkor csatlakozzatok a Facebook csoportomba, ahová elöszőr töltöm fel a friss részeket! :) (Amennyiben megugrana a létszám, még spoilereket is teszek közzé! ;)) Hamarosan jelentkezek! :)

xoxo

Kriszta:)

Prológus - Milyen körülmények közt kerültem ide?

Christina Rosberg vagyok, egy átlagos tinédzser lány. Tizenhét éves vagyok és már nem sok kell, hogy felnőtté válljak, ugyanis a tizennyolcadik születésnapom huszonkilenc nap múlva lesz. Sok mindenre vágyom ezalkalomból, de a legnagyobb vágyam az, hogy egy kicsit kizökkenjek a mindennapi ritmusból. Amikor ez az érzés elfog, olyankor kimegyek a közeli kis erdőbe sétálni, hogy kitisztítsam a fejem és felfrissüljek. A falunkat ugyanis közre zárja négy erdő: a Szikrázó erdő, ami a nevét a benne élő szentjánosbogarakról kapta; az Abszint erdő, régen ugyanis ebből az erdőből szedték össze azokat a gyógy- és fűszernövényeket, amiket az alkoholos italainkhoz használtak fel az emberek, az alkohol neve abszint, innen ered az erdő neve is; az Árnyék erdő, ami tele van magasabbnál magasabb fákkal, reggeltől estig sötétség honol benne; az Obszidián erdő, ami magáról a kőzetről kapta a nevét, hiszen rengeteg érc, kőzet és nemesfém található benne, de az obszidián többletben van, így az megtekinthető eredeti formájában, közel a vulkanikus hegységhez, ami már szerencsére inaktív.

Épp egy iskolai bál előtt állok, és ruhát keresek a neten, hogy a világ leghelyesebb pasijának, David-nek az oldalán büszkén és elbűvölően léphessek be a bálterembe

- Ez lesz az. – suttogom magamnak egy halvány lila ruha láttán, aminek az ára is korrekt. Szerencsésnek érzem magam. Minden tekintetben.

Majdnem rányomtam a „Vásárlás”-ra, de megláttam egy szintén gyönyörű, élénk zöld ruhát is. Nem vagyok biztos abban, hogy David melyik öltönyében jön el, így mindenképp fel kell hívnom, hogy végül melyik színt választja, hogy egymáséhoz illő ruhában menjünk a bálra. Épp tárcsáztam a telefonszámát, amikor a csengő megzavart. Leszaladok a lépcsőn és ajtót nyitok a páromnak.

-        -  Szia, David! Képzeld, épp most akartalak hívni. De ha már itt vagy, meg kell kérdeznem, hogy milyen színű lesz az öltönyöd. Találtam két nagyon szép ruhát, de eltérő nagyon egymástól és azt nem akarom, hogy a te öltözéked nagyon eltérjen az enyémtől. Szerintem vagy feketében gyere vagy rózsaszínben, mert akkor megvehetem a lila ruhát. De jöhetsz a zöldben is, mert az élénkzöld ruha is megtetszett, de a lila szebb és a sötétzöld és a halványlila nem illenek… És..– fecsegek össze-vissza, közben betessékelem őt apró lakásunkba.

-        -  Figyelj… - vág a szavamba. – Valami fontosat kell mondanom. – rögtön a tárgyra tér, nem tetszik ez nekem.

-        -  Hallgatlak.

-        -  Igazából már rég kellett volna mondanom neked, de nem voltam eddig benne biztos, és most, hogy biztossá vált, így képtelen vagyok tovább eltitkolni előled. Tudod…

-         - Nem tetszik nekem az, hogy keresed a szavakat, bökd már ki kérlek. Aztán mondd, hogy melyik vegyem meg. Megmutathatom a ruhákat.

-        -  Ami azt illeti… Nem kísérhetlek el a bálra.

-        -  Hogy… Hogy érted ezt?

-        -  Már rég el kellett volna mondanom, hogy fennáll a veszélye annak, hogy szakítani fogok veled... Nem garantálhatom, hogy miután visszajöttem, még szerelmes leszek-e beléd, vagy azt, hogy nem szeretek-e belé másba.

-        -  Miket hordassz itt össze?

-        -  ÉS! Ha mégis szeretlek még, akkor sem kérhetem, hogy szeress, amíg vissza nem térek…

-        -  Elmondanád, hogy most mi a francról hadoválsz?

-        -  De nem is biztos, hogy hazatérek, mert…

-        -  Bökd már ki, mit akarsz!

-        -  Chrissy… A szüleim katonai iskolába küldenek. A bál estéjén raknak repülőre. Minimum hat évig távol leszek, és még az is lehet, hogy „gyakorlat” gyanánt elküldenek Afganisztánba vagy valahova, ez a hat év ezt is tartalmazza. Nem ígérhetem meg neked, hogy azalatt a hat év alatt nem találok mást, Chrissy. Tudod, hogy szeretlek, de ez nem fog örökké tartani. És lehet, hogy te szeretsz meg mást…

-        -  Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy nem szeretsz annyira, mint amennyire én szeretlek. – könnyeimet nyelve, levegőt alig kapva, tekintetébe fúródva ülök vele szemben. Ennél nehezebb perceim még nem voltak. – Kérlek… Kérlek menj ki a házból.

-        -  Chrissy…

-        -  Nem szólíthatsz Chrissy-nek, David… Nem akarom, hogy így hívj… És most… Me-menj el.

-        -  De…

-        -  Távozz! Mielőtt még hülyeséget csinálnák.

David lehajtott fejjel kullog előttem, én a könnyeimmel küszködök. Meg se várom, hogy elmenjen, feltrappolok a szobámba, bevágom az ajtót. Leülök az ágyamra, amin ott hever a laptop, a két ruha képe egymás mellett vigyorog, azok, amelyeket az imént választottam ki, A és B tervnek. Az arcomon végig folynak az első könnycseppek, amiket idegesen letörlök. A gép fedelét levágom, és az első kapucnis felsőt, ami a kezembe akad magamra kapva, a telefonommal a zsebemben elindulok az egyik erdőbe. A Szikrázóba, ugyanis ehhez lakunk a szüleimmel a legközelebb. Egy cetlit ragasztok a hűtőre, a fülhallgatómat a fülembe teszem, elindítok egy lejátszási listát, ami a legszomorúbb zenéimet tartalmazza, majd elindulok. A Szikrázó erdő a kedvencem, nem túl meleg, nem túl sötét, de nem is túl világos, pont tökéletes. A fülemben depresszív hangulatú zene szól, a könnyeim egymással versengenek az arcomon, mégsem egy depressziós zene videóklipjébe illő a jelenet, mert ragyogó napsütés követi lépteimet, én pedig majd’ meggyúlok ebben a melegítőben, de nem igazán érdekel. Odamegyek, ahová mindig, ha szomorú vagy dühös vagyok, egy kis patak forrásához. Olyan gyönyörű környék, mégis kevesen jönnek ide, talán a melankolikus hangulata miatt. Mert bár gyönyörű, itt lehet a legjobban dühöngeni és sírni, senki nem hall vagy lát, nem visszhangzik az erdő a sok fának köszönhetően, és a hús vízű forrás, amely sziklák közül csordogál szinte nem is csillog, csak ha egy-két szentjánosbogár erre téved, akkor egy kicsit meg-meg csillan, de egyébként a kristálytiszta víz nem csillog, sőt olyan mintha lenne a vízben valami szomorú erő, amely kikényszeríti a szomorú érzéseket belőled. Velem ismét megtette, hiszen ezért látogattam ide. Az emberek és állatok nem vágynak ezekre a negatív érzésekre, amik itt felerősödnek, kivéve engem, mindig is szerettem, ha időben kiadhatom magamból. Keservesen sírtam, a lábaimat magamhoz szorítva, a forrás partján. Majd feltört belőlem egy másik érzés, a düh. Azt mondta, hogy tudta, hogy menni fog katonai iskolába, csak nem volt benne biztos. Egy kapcsolat alapja pedig a bizalom és az, hogy fontos dolgokat, mint például egy katonai iskola, nem titkolunk el egymás elől! A düh átjárta a testem és még erőteljesebben törölgettem az arcomat, megszabadítva a sós könnycseppek mardosásától, ezzel még jobban sajgott az arcom. A düh ismét szomorúságra váltott, de hamarosan elkezdett csillapodni. Lelki ürességet érzek most, hogy kisírtam a szemeimet és lecsillapodtam egy kis időre. Elkezdek agyalni az erdőkön, csak hogy eltereljem a figyelmemet, bár ez a feladat nehezebb, mint gondoltam. Inkább felkelek és elindulok az egyik irányba, ami még véletlenül sem a haza vezető irány.

Séta közben egy tüneményes gombát pillantok meg a lábam előtt a földön. Elszórtan ugyan, de egy kisebb sort alkot ez a kicsi gombafaj.

„Nincs mit veszteni.” ~ gondoltam és elindulok a gombák menték. Az apróságok egy ugyanebből a gombafajból alkotott tökéletes körhöz vezettek el. Mintha csak arra vártak volna, hogy leüljek a kör közepére. Nem akarom többé sajnáltatni magam, így elhatározásom szerint nem fogom elbőgni magam David miatt, de az egyik gombán egy összetörött szív formájú harmatcsepp csillog (amit lehet, hogy csak én látom ilyen alakúnak), így mégse sikerül visszafogni magam. Bár ki előtt is sajnáltatnám itt magam? A fák vagy a fű előtt? A könnytengertől alig látva huppanok le a szokatlanul friss fűbe, lábaimat magamhoz ölelve. A szentjánosbogarak, amik már annyira megszokottak ebben a rengetegben hirtelen körözni kezdtek a gombakör körvonala felett, káprázatos látványt nyújtva ezzel. Egy fénysugár torzítja el hirtelen a látványt, ezzel megölve a pillanatot. Egy percre azt hittem, hogy besötétedett, ami nem tűnt fel (ez sűrűn megesik velem), a szüleim találtak rám és a zseblámpa fényét láthattam, de ez nem egészen így volt. Mert mire kinyitottam a szemem, eltűnt a kör, a fű, a szentjánosbogarak, az erdő… Minden!

Bár ami elém tárult, az elképesztő! Egy gyönyörű kristályhegy (?) áll előttem, ami hasonlóképp hív magához, mint az erdőben az a rejtélyes kör.

„Vajon baj lesz, ha hozzáérek?”  ~ tanakodtam, de valójában nem is izgat, a kezem már majdnem hozzáér, amikor zajt hallok jobbról. Ijedtemben a kristály mögé bújok és reménykedek, hogy nem tettem semmit olyat, ami miatt engem keresnének…