Prológus - Milyen körülmények közt kerültem ide?

Christina Rosberg vagyok, egy átlagos tinédzser lány. Tizenhét éves vagyok és már nem sok kell, hogy felnőtté válljak, ugyanis a tizennyolcadik születésnapom huszonkilenc nap múlva lesz. Sok mindenre vágyom ezalkalomból, de a legnagyobb vágyam az, hogy egy kicsit kizökkenjek a mindennapi ritmusból. Amikor ez az érzés elfog, olyankor kimegyek a közeli kis erdőbe sétálni, hogy kitisztítsam a fejem és felfrissüljek. A falunkat ugyanis közre zárja négy erdő: a Szikrázó erdő, ami a nevét a benne élő szentjánosbogarakról kapta; az Abszint erdő, régen ugyanis ebből az erdőből szedték össze azokat a gyógy- és fűszernövényeket, amiket az alkoholos italainkhoz használtak fel az emberek, az alkohol neve abszint, innen ered az erdő neve is; az Árnyék erdő, ami tele van magasabbnál magasabb fákkal, reggeltől estig sötétség honol benne; az Obszidián erdő, ami magáról a kőzetről kapta a nevét, hiszen rengeteg érc, kőzet és nemesfém található benne, de az obszidián többletben van, így az megtekinthető eredeti formájában, közel a vulkanikus hegységhez, ami már szerencsére inaktív.

Épp egy iskolai bál előtt állok, és ruhát keresek a neten, hogy a világ leghelyesebb pasijának, David-nek az oldalán büszkén és elbűvölően léphessek be a bálterembe

- Ez lesz az. – suttogom magamnak egy halvány lila ruha láttán, aminek az ára is korrekt. Szerencsésnek érzem magam. Minden tekintetben.

Majdnem rányomtam a „Vásárlás”-ra, de megláttam egy szintén gyönyörű, élénk zöld ruhát is. Nem vagyok biztos abban, hogy David melyik öltönyében jön el, így mindenképp fel kell hívnom, hogy végül melyik színt választja, hogy egymáséhoz illő ruhában menjünk a bálra. Épp tárcsáztam a telefonszámát, amikor a csengő megzavart. Leszaladok a lépcsőn és ajtót nyitok a páromnak.

-        -  Szia, David! Képzeld, épp most akartalak hívni. De ha már itt vagy, meg kell kérdeznem, hogy milyen színű lesz az öltönyöd. Találtam két nagyon szép ruhát, de eltérő nagyon egymástól és azt nem akarom, hogy a te öltözéked nagyon eltérjen az enyémtől. Szerintem vagy feketében gyere vagy rózsaszínben, mert akkor megvehetem a lila ruhát. De jöhetsz a zöldben is, mert az élénkzöld ruha is megtetszett, de a lila szebb és a sötétzöld és a halványlila nem illenek… És..– fecsegek össze-vissza, közben betessékelem őt apró lakásunkba.

-        -  Figyelj… - vág a szavamba. – Valami fontosat kell mondanom. – rögtön a tárgyra tér, nem tetszik ez nekem.

-        -  Hallgatlak.

-        -  Igazából már rég kellett volna mondanom neked, de nem voltam eddig benne biztos, és most, hogy biztossá vált, így képtelen vagyok tovább eltitkolni előled. Tudod…

-         - Nem tetszik nekem az, hogy keresed a szavakat, bökd már ki kérlek. Aztán mondd, hogy melyik vegyem meg. Megmutathatom a ruhákat.

-        -  Ami azt illeti… Nem kísérhetlek el a bálra.

-        -  Hogy… Hogy érted ezt?

-        -  Már rég el kellett volna mondanom, hogy fennáll a veszélye annak, hogy szakítani fogok veled... Nem garantálhatom, hogy miután visszajöttem, még szerelmes leszek-e beléd, vagy azt, hogy nem szeretek-e belé másba.

-        -  Miket hordassz itt össze?

-        -  ÉS! Ha mégis szeretlek még, akkor sem kérhetem, hogy szeress, amíg vissza nem térek…

-        -  Elmondanád, hogy most mi a francról hadoválsz?

-        -  De nem is biztos, hogy hazatérek, mert…

-        -  Bökd már ki, mit akarsz!

-        -  Chrissy… A szüleim katonai iskolába küldenek. A bál estéjén raknak repülőre. Minimum hat évig távol leszek, és még az is lehet, hogy „gyakorlat” gyanánt elküldenek Afganisztánba vagy valahova, ez a hat év ezt is tartalmazza. Nem ígérhetem meg neked, hogy azalatt a hat év alatt nem találok mást, Chrissy. Tudod, hogy szeretlek, de ez nem fog örökké tartani. És lehet, hogy te szeretsz meg mást…

-        -  Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy nem szeretsz annyira, mint amennyire én szeretlek. – könnyeimet nyelve, levegőt alig kapva, tekintetébe fúródva ülök vele szemben. Ennél nehezebb perceim még nem voltak. – Kérlek… Kérlek menj ki a házból.

-        -  Chrissy…

-        -  Nem szólíthatsz Chrissy-nek, David… Nem akarom, hogy így hívj… És most… Me-menj el.

-        -  De…

-        -  Távozz! Mielőtt még hülyeséget csinálnák.

David lehajtott fejjel kullog előttem, én a könnyeimmel küszködök. Meg se várom, hogy elmenjen, feltrappolok a szobámba, bevágom az ajtót. Leülök az ágyamra, amin ott hever a laptop, a két ruha képe egymás mellett vigyorog, azok, amelyeket az imént választottam ki, A és B tervnek. Az arcomon végig folynak az első könnycseppek, amiket idegesen letörlök. A gép fedelét levágom, és az első kapucnis felsőt, ami a kezembe akad magamra kapva, a telefonommal a zsebemben elindulok az egyik erdőbe. A Szikrázóba, ugyanis ehhez lakunk a szüleimmel a legközelebb. Egy cetlit ragasztok a hűtőre, a fülhallgatómat a fülembe teszem, elindítok egy lejátszási listát, ami a legszomorúbb zenéimet tartalmazza, majd elindulok. A Szikrázó erdő a kedvencem, nem túl meleg, nem túl sötét, de nem is túl világos, pont tökéletes. A fülemben depresszív hangulatú zene szól, a könnyeim egymással versengenek az arcomon, mégsem egy depressziós zene videóklipjébe illő a jelenet, mert ragyogó napsütés követi lépteimet, én pedig majd’ meggyúlok ebben a melegítőben, de nem igazán érdekel. Odamegyek, ahová mindig, ha szomorú vagy dühös vagyok, egy kis patak forrásához. Olyan gyönyörű környék, mégis kevesen jönnek ide, talán a melankolikus hangulata miatt. Mert bár gyönyörű, itt lehet a legjobban dühöngeni és sírni, senki nem hall vagy lát, nem visszhangzik az erdő a sok fának köszönhetően, és a hús vízű forrás, amely sziklák közül csordogál szinte nem is csillog, csak ha egy-két szentjánosbogár erre téved, akkor egy kicsit meg-meg csillan, de egyébként a kristálytiszta víz nem csillog, sőt olyan mintha lenne a vízben valami szomorú erő, amely kikényszeríti a szomorú érzéseket belőled. Velem ismét megtette, hiszen ezért látogattam ide. Az emberek és állatok nem vágynak ezekre a negatív érzésekre, amik itt felerősödnek, kivéve engem, mindig is szerettem, ha időben kiadhatom magamból. Keservesen sírtam, a lábaimat magamhoz szorítva, a forrás partján. Majd feltört belőlem egy másik érzés, a düh. Azt mondta, hogy tudta, hogy menni fog katonai iskolába, csak nem volt benne biztos. Egy kapcsolat alapja pedig a bizalom és az, hogy fontos dolgokat, mint például egy katonai iskola, nem titkolunk el egymás elől! A düh átjárta a testem és még erőteljesebben törölgettem az arcomat, megszabadítva a sós könnycseppek mardosásától, ezzel még jobban sajgott az arcom. A düh ismét szomorúságra váltott, de hamarosan elkezdett csillapodni. Lelki ürességet érzek most, hogy kisírtam a szemeimet és lecsillapodtam egy kis időre. Elkezdek agyalni az erdőkön, csak hogy eltereljem a figyelmemet, bár ez a feladat nehezebb, mint gondoltam. Inkább felkelek és elindulok az egyik irányba, ami még véletlenül sem a haza vezető irány.

Séta közben egy tüneményes gombát pillantok meg a lábam előtt a földön. Elszórtan ugyan, de egy kisebb sort alkot ez a kicsi gombafaj.

„Nincs mit veszteni.” ~ gondoltam és elindulok a gombák menték. Az apróságok egy ugyanebből a gombafajból alkotott tökéletes körhöz vezettek el. Mintha csak arra vártak volna, hogy leüljek a kör közepére. Nem akarom többé sajnáltatni magam, így elhatározásom szerint nem fogom elbőgni magam David miatt, de az egyik gombán egy összetörött szív formájú harmatcsepp csillog (amit lehet, hogy csak én látom ilyen alakúnak), így mégse sikerül visszafogni magam. Bár ki előtt is sajnáltatnám itt magam? A fák vagy a fű előtt? A könnytengertől alig látva huppanok le a szokatlanul friss fűbe, lábaimat magamhoz ölelve. A szentjánosbogarak, amik már annyira megszokottak ebben a rengetegben hirtelen körözni kezdtek a gombakör körvonala felett, káprázatos látványt nyújtva ezzel. Egy fénysugár torzítja el hirtelen a látványt, ezzel megölve a pillanatot. Egy percre azt hittem, hogy besötétedett, ami nem tűnt fel (ez sűrűn megesik velem), a szüleim találtak rám és a zseblámpa fényét láthattam, de ez nem egészen így volt. Mert mire kinyitottam a szemem, eltűnt a kör, a fű, a szentjánosbogarak, az erdő… Minden!

Bár ami elém tárult, az elképesztő! Egy gyönyörű kristályhegy (?) áll előttem, ami hasonlóképp hív magához, mint az erdőben az a rejtélyes kör.

„Vajon baj lesz, ha hozzáérek?”  ~ tanakodtam, de valójában nem is izgat, a kezem már majdnem hozzáér, amikor zajt hallok jobbról. Ijedtemben a kristály mögé bújok és reménykedek, hogy nem tettem semmit olyat, ami miatt engem keresnének…